Már megint ott tartunk, hogy várni kell.... szerencsére, mivel pénteken volt a transzfer, így a hétvégén tudtam egy kicsit pihengetni, apa sokat segített benne. Valamiért úgy éreztem, hogy még hétfőn is otthon kell maradnom, ezért kivettem még egy nap szabadságot és szinte a teljes napot ágyban fekvéssel töltöttem (persze közben megállapítottam, hogy nem való nekem, hogy egyedül legyek otthon és ne tudjak semmit sem csinálni, majd megölt az unalom....). Aznap reggel mensi szerű hasfájást éreztem, amiről rögtön az jutott eszembe, hogy talán éppen beágyazódnak a kicsikéim, hiszen időben pont ott jártam... Aztán persze rögtön elhessegettem a gondolatot, mert egyébként megfogadtam, hogy nem gondolok, olyasmikre, hogy mi lesz ha.... így bármikor, ha ilyen ütötte fel a fejét a gondolataim között, elkezdtem mantrázni, hogy "Beágyazódnak az embriók és terhes leszek." Annyira belejöttem ebbe, hogy napokig ezzel a gondolattal aludtam el. Egyébként bevált többé-kevésbé, nem nagyon gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha sikerülne...
Aztán 3 napot dolgoztam, pénteken pedig elutaztunk a Dunántúlra rokonokhoz a szokásos pünkösdi kiruccanásra. Ez nekem most nagyon jól jött, mert egyrészt elterelte a gondolataimat, másrészt ott voltak a nagyiék és Peti, így volt, aki Bendegúzzal foglalkozzon és én sokat tudtam pihenni. Persze a péntek reggelt egyébként a Kaáliban kezdtem, mert szépen lassan, napról napra kicsit nagyobb lett a hasam és jobbnak láttam megelőzni a bajt. T. doki mondta is, hogy akkor most kicsit örülünk, amit én azért nem vettem készpénznek.
Következő hét szerdára volt időpontom a HCG-re, de kedden ismét ott kezdtem, mert a növekedés nem állt meg. Sejtettem, hogy akkor már leveszik a vért és így is lett. Editke nagyon aranyos volt, azt mondta, hogy ha ma mosollyal az arcomon távozok, ne felejtsem el kihúzatni magam másnapról. :) Aztán mikor lecsepegett az infúzió, mondta, hogy szóljak a recepción, hogy készen vagyok, meg hogy a laborom is készen van. Mindezt viszont egy mosoly nélkül, ami nála szokatlan dolog. Kezdtem félni, hogy talán még sem lett jó a HCG, pedig én kezdtem elhinni, hogy lehetséges, hogy sikerült.... Kimentem a recepcióra, szóltam, hogy készen vagyok, hát ott sem kaptam egy mosolyt sem, balsejtelmem egyre nőtt... Aztán behívott T. doki, szintén egy mosoly nélkül, már leültem, de ő még mindig nem szólt hozzám, kereste a kartonomat a többi között, teltek a súlyos másodpercek... aztán végül ennyit mondott: Semmi sem történik véletlenül! Na mondom neki, hogy majd kiugrik a szívem és remélem arra gondol, amire én.... erre közölte, hogy 121 indoka van rá, hogy arra gondoljon, ugyanis annyi lett a HCG szintem, ami jó!!!! Hurrááááááááááááá!!!! Tényleg sikerült, ezt el sem hiszem! Természetesen Editkének igaza lett, mosollyal az arcomon távoztam, hívtam apát, hogy közöljem a jó hírt, aztán a nagyit és a papit is. Nagyi majdnem elsírta magát, mondtam, hogy azért azt ne, mert még elég korai a dolog. Jövő hét szerdán kell menjek UH-ra, addig is várunk.
Mivel a hasam nem nagyon akart lejjebb menni, ezért csütörtökön és következő hétfőn is bementem infúzióra, amikor is azt mondta T. doki, hogy jöjjek már minden nap egyelőre, mert elég nagy a pocim. Engem nem zavar, csak odabent legyen közben minden rendben.... de már csak 1 nap és kiderül....
