Tegnap eljött a HCG mérés ideje.... reggel már nyitás előtt odaértem a Kaálihoz és aztán szerencsére viszonylag hamar megvolt a vérvétel is, pedig rengetegen voltak! Aztán szokás szerint leültem olvasni, hogy teljen az idő. A legfurcsább az volt, hogy igazán nem voltam ideges, nem tudom, miért. De ez néhány napot leszámítva így volt az elmúlt két hétben is. Persze a hétvégén nem jött meg, bár ez engem még nem győzött meg, hiszen kétféle hormont is szedtem. Persze 10 után (11-re volt az időpontom) már elkezdtem idegeskedni, aztán a szemben ülő lány telefonálásból kiderült, hogy neki sikerült, megsúgták neki a recis lányok. Még jobban kezdtem izgulni és közben (meg egész délelőtt) azon gondolkodtam, hogy vajon hogy közli majd T. doki, hogy nem sikerült és én hogyan fogom közölni azokkal, akik tudnak róla. Próbáltam felkészülni a legrosszabbra és azon gondolkodni, hogy ha így van, mikor is mehetek tovább és hogy egyébként sem gondolhattam komolyan, hogy elsőre sikerül stb. Szóval ilyenek jártak a fejemben, tervezni nem mertem, pedig sokszor eszembe jutott az is, hogy mi lesz, ha sikerül. Még beülti előtt annyira lazára vettem, hogy ha nem sikerül, nem baj, megyünk megint. De most.... már nem tudtam annyira könnyen venni.
Eljött az én időm is, hívott T. doki. Már az arcán láttam, hogy valami nincsen rendben, aztán mondta is, hogy nem tetszik ez neki, mert 12 a HCG szintem. Rögtön tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy nem sikerült. :(
Kérdezte, hogy hogyan is tovább én meg mondtam, hogy akkor jövök 21. napi uh-ra és mehetünk tovább. Na mondta, hogy azért lassítsunk egy kicsit, van-e időpontom, meg ugye nem lett nézve ciklus közbeni alaphormon és a többi és a többi. Tudtam, hogy húzná az időt, mert szerintem be vannak telve a TB-s listák április-májusra... Persze emlékeztettem rá, hogy azt ígérte, hogy ha nem sikerül most, akkor mehetünk tovább. Végül abban maradtunk, hogy középidős uh-ra megyek és ha produkálok peteérést, akkor beszélünk a dologról. Hát remélem, hogy így lesz..... Így most várom, hogy megjöjjön....
Persze miután kijöttem, elküldtem néhány sms-t, telefonon nem akartam senkivel beszélni, de azért ez nem volt olyan egyszerű, mert mégis volt, aki hívott és olyankor mindig majd elsírtam magam. A sírást estére tartogattam, amikor magam vagyok és jól kiadhatom magamból. Persze ez sem sikerült, mert este már nem tudtam sírni, hiába szerettem volna...Mindenkitől kértem, hogy néhány napig ne beszéljünk róla...
Tényleg az volt a rossz, hogy többnyire olyan nyugodt voltam, valahogy olyan érzésem volt, hogy sikerült.... Szerencsére ott van nekem Bendegúz, próbálok vele vigasztalódni. Nekem legalább már van egy gyermekem, annak sokkal rosszabb, akinek még nincsen.... én már csak tudom.
